A teasütemények eredete

A teasütemények a hétköznapjaink megédesítői, apró figyelmességek, ropogós falatkák, amik derűsebbé teszik a napjainkat és a tea mellé kitűnő kísérőként szolgálnak, ha esetleg napközben megéheznénk.

A teasüteményként ismeretes kekszek már legalább a 7. századtól kezdve az emberiség egyik fontos élelmei. Először a perzsa pékek sütöttek gabonából és vízből száraz és kemény kekszeket, amely elsősorban a hajósok, az utazók és a katonák eledele volt, a római légónak pedig elengedhetetlen táplálékként szolgált, mert a nem romlandó, könnyen szállítható és magas energiatartalmú kekszek, ideálisnak bizonyultak a seregek számára, hogy fittek maradhassanak a harcok közben. A szilárdabb és laposabb kekszeket a franciáknak, a porhanyós és levegősebb édességeket pedig a hollandoknak köszönhetjük, ám a tea mellé elfogyasztott sütemények hagyománya leginkább az angol ötórai teának hála terjedt el világszerte.

A mai teasüteményként fogyasztott kekszek, a sütemények, a csokoládé és a cukrászok története az emberiséggel egyidős, az ősember példának okáért mézzel és édes gyümölcsökkel elégítette ki az édes íz iránti természetes igényét. Az édességek a történelemben a legnagyobb mérföldkövet jelentették az ipari forradalom idején, és ezen felül az angol társadalom számára is egy nagyon fontos kellékké vált, hiszen a korai ebéd és a késői vacsora között az emberek ezekkel a nyalánkságokkal csillapították az éhségüket.

A keksz, mint teasütemény

A keksz egy kisméretű péktermék, amelyet különböző élelmiszeripari anyagoknak a felhasználásával állítanak elő, mint például a sütőpor, a liszt és a különböző édesítőszerek. Miután az ősemberek mézzel és gyümölcsökkel csillapították az éhségüket, a civilizáció kialakulásával ezeknek a fogyasztása továbbra is maradandó volt, mindössze annyi különbséggel, hogy mind az egyiptomi, az arab, a kínai, a görög és a római kultúrában is másmilyen formában ették őket. Később a receptek elkezdtek egyre változatosabbá lenni és szerves részévé váltak a vallásos szertartásoknak és az ünnepekhez is alkalmazkodtak.

A középkorban az angol pékek úgy készítettek kekszet, hogy a kisült kenyeret megédesítették és visszarakták a kemencébe, hogy kellően megkeményedjen. Amikor a kereskedelem bővülésnek látott, a külföldről behozott magvakkal, szárított gyümölcsökkel, fűszerekkel ízesítették a kekszeket és a süteményeket, viszont kezdetben csak a gazdagok férhettek hozzá ezekhez a luxuscikkekhez. Azonban ahogyan az árak csökkentek egyre több ember élvezhette az általuk nyújtott lehetőségeket. Később arra is lehetőség nyílt, hogy az ötórai tea keretein belül fogyasszák el őket az emberek, így váltak a kultikus név gazdájává: a teasüteményekké.

A keksz az Egyesült Királyságban

Természetesen nem csak a kekszek szolgálhatnak teasüteményként, de leggyakrabban ezt eszik az emberek a tea mellé. A keksz szó jelentése önmagában a világ különböző régióiban változó, az angol neve példának okáért biscuit, azaz kétszer megsütve a francia szóból származik, de egyes állítások szerint a német keks szót az angol cakes szóból ferdítette egy cég és azóta vált gyűjtőfogalommá.  A keksz szó egy ropogós, ínyenc falatot jelent, akár egy kis lapos sütemény, akár egy csokoládés desszert formájában. Az Egyesült királyságban az édes kekszeket gyakran ropogtatnivalóként eszik és általában búzalisztből készítik, mézzel vagy cukorral édesítve. A különböző változatok tartalmazhatnak csokoládét, gyümölcsdarabkákat, lekvárt, mogyorót vagy néha más ételeket töltenek meg velük. Külön részleg létezik a legtöbb angliai szupermarketben a kekszek számára, hiszen az Egyesült Királyságban nemzeti hagyománynak számít a keksz és a tea együtt fogyasztása, mint nélkülözhetetlen társai egymásnak. Rengeteg teafogyasztó beleáztatja a kekszet a teába, így élvezve a teát felszívott, puhább kekszet a tea fogyasztása előtt.

Miért kell süti a tea mellé?

Az étkezéssé duzzadt délutáni tea, mint kisétkezés az 1840-es évekbeli elterjedését a bedfordi Anna hercegnőnek köszönheti. A legenda szerint Viktória királynő barátnője és udvarhölgye sokkalta az ebéd és a vacsora között eltelt időt, és a két étkezés közötti űrt kitöltendően kezdett el teát és süteményt, vagy épp szendvicset fogyasztani. Ezzel az újfajta szokással a hercegnő olyannyira elégedett volt, hogy hamarosan a barátait is áthívta teázni, innentől pedig a délutáni nassolás rövid időn belül elterjedt és kedveltté vált az egész közép-és felső osztály rétegeiben.

A szigetországban a mai napig is a hétköznapok rutinjához tartozik a teázás, ugyanakkor téves lenne azt gondolni, hogy délután ötkor az egész ország felpattan és elvonul valamelyik közeli kávézóba, hogy betartsa ezt a szabályt, mivel a délutáni teázás helyét mára már átvették a 10-15 perces, keksszel együtt járó munkahelyi teaszünetek. Így összefoglalva mondhatjuk, hogy azért kell süteményt fogyasztanunk a tea mellé, hogy kicsit csillapítsuk a délután fellépő éhségérzetet, emellett ezt a mozzanatsort gyakorolva még a kapcsolati skálánkat is tágíthatjuk, kiszínesíthetjük.

A teapartik nagy kedvence: a néró süti

Az egyik legkultikusabb teasütemény a neró, ami az egyik örök kedvence és régisége a cukrászdai kínálatnak. Nagyon puha, omlós és mindennel együtt körülbelül egy óra alatt egyszerűen elkészíthető édesség, ami a teapartik elengedhetetlen és népszerű kelléke. A sütemény vendégvárónak is kiváló, az esti filmezéshez is megfelelő rágcsa, forró kakaóval fogyasztva pedig egyenesen mesés egy hideg, esős őszi reggelen. A sütemény nagyjából ismeretlen eredetű aprósütemény, teasütemény, amit előszeretettel fogyasztottak már korábban is az ötórai teázások alkalmával.

A tésztához a vajat és a porcukrot habosra keverjük, majd folyamatos keverés mellett hozzáadjuk a tojássárgákat is. Ezek után hozzáadagolhatjuk a többi hozzávalót, majd mikor már homogén a tészta, nyomózsákba töltjük és kisebb diónyi halmokat nyomunk ki belőle egy sütőpapírral bélelt tepsibe. A 180 fokra előmelegített sütőben kb. 14 percig sütjük őket, és amikor kihűltek baracklekvárral összeragasztunk egy-egy korongot és olvasztott csokival bolondítjuk meg a tetejüket.