Taiyaki, a japán halsüti

A taiyaki egy igazán ízletes, tengeri keszeg alakú desszert, amit Japán lakossága előszeretettel fogyaszt, mert egyszerűsége ellenére is egy figyelemreméltó étel képében tündököl.

A desszert, amiről több dalt is – főleg gyerekdalokat – megírtak már az évek során, töretlen népszerűségnek örvend egész Japán szerte. Az egyik ilyen dal példának okáért az „Oyoge! Taiyaki-kun” a legtöbbször emlegetett édességről szóló költemény, amelynek 1976-os lemezes megjelenése óta, több mint 4 és fél millió példány kelt el a bakelitből, aminek tetejébe számos animében is mangában is felbukkan a taiyaki, mint kedvelt és népszerű csemege.

De mi is az a taiyaki?

A taiyaki egy tengeri keszeg alakú, jellemzően anko-val (vörösbab lekvárral) töltött japán édességféle, ami a 20. század vége óta már sokféle töltelékkel volt fellelhető és megvásárolható. Ez egy igen ízletes édesség, amit akár lekvárral, pudinggal, csokoládékrémmel, nutellával vagy akár gyümölcs felhasználásával is gazdagabbá és még finomabbá varázsolhatunk. Gusztusos, sóstésztába, sajtkrém, hagyma, sonkacsíkok társaságában is fogyaszthatjuk, ha még inkább fokozni kívánjuk a bűnös élvezeteket.

A taiyaki története

Valószínűsíthető, hogy a taiyaki elsőként a fővárosban a Meidzsi-korban bukkant fel, bár az eredetét illetően elég sokféle magyarázat és mendemonda ütötte már fel a fejét a köztudatban, így nem kapunk pontos és reális összképet a valóságról. Néhány évvel ezelőtt az NHK tévécsatorna egyik népszerű műsorában a taiyaki-t úgy mutatták be, mint egy bizonyos Kobe Szendzsiró úr, az 1902-ben alapított Naniwaya Sohonten alapítójának legfantasztikusabb találmányát. Azt feltételezték, hogy kezdetben teknős vagy baseball labda alakú volt az édesség, de végül csak az egyébként is ehető tengeri keszeg alakú verzió vált ismertté.

A Kindai Shokubunka Kenkyukai (Modern Élelmiszer-kultúra Tanulmányi Csoport) azonban egy Twitter üzenetben a műsor ellen tette le a voksát és vehemensen léptek fel ez ellen az állítás ellen, szerintük ugyanis az Edp-korszakban népszerű „mondzsajaki”-ból alakulhatott ki. A mondzsajaki úgy készítették, hogy a lisztet cukorral és vízzel összekeverték, majd fűtött vas- vagy rézlemezen írásjel alakzatúra öntötték ki az édességet.

A taiyaki készítése

Búzalisztből, cukorból, sütőporból és egyéb összetevőkből tésztát készítenek. Ezt tengeri keszeg alakú sütőformába öntik, majd sütni kezdik, közben az egyik felére egy adag anko-t helyeznek. Amikor már nagyjából megsült az édesség, a sütőforma két felét összecsukják és úgy sütik tovább.

A 20. század vége óta tejszínes, olvasztott csokoládés, karamellás, sodós, jégkrémes és még számtalan nyugati cukrászati hozzávalók segítségével és felhasználásával készítenek különféle variációkat. Kétféle taiyaki öntőforma létezik a nagyvilágban. Az egyikben egyszerre mindössze egy taiyakit lehet megsütni, míg a másikban akár többet is. Egyesek a kettő megkülönböztetésére az előbbivel való taiyaki sütést tennen mono-nak (természetes dolog), vagy ippon’jaki-nak (egy darab sült) nevezik, amíg az utóbbival való taiyaki sütést jósoko mono-nak (akvakultúra dolog) nevezik és azt is mondák, hogy a kettő számtalan dologban különbözik egymástól.

Manapság az előbbit használók száma nagyon megcsappant, mivel a másik lehetőséggel élve sokkal egyszerűbben és gyorsabban lehet minél több taiyakit sütni, de napjainkban is vannak, akik a másik fajta mellett tették le a voksukat. A taiyaki kedvelők között nagy vita folyik arról, hogy a feje vagy a farka felől érdemes-e nekilátni az evésnek, és gyakran előfordul, hogy a hal farkába már nem jut lekvár, éppen ezért akadnak olyan személyek, akik szeretik a legfinomabb részével, a lekvárral gazdagon megtömött fejével kezdve elfogyasztani a desszertet.